2017. április 24., hétfő

01. - Mansae


„Örömmel értesítjük, hogy 2015. december 1-jén  jogosultságot szerzett tanulmányai Szöulban (Dél-Korea) való folytatására."
Jókedvemben a háztömb előtt felsikítottam, legszívesebben minden járókelőt megölelgettem volna, és elmondtam volna nekik, hogy végre elértem a célom. Felsiettem a lakásunkba, és épp hogy beértem, elújságoltam a dolgot a szüleimnek.
Szerintem ők nem igazán bíztak abban, hogy megkapom az ösztöndíjat, így könnyűszerrel engedték meg még egy évvel ezelőtt, hogy benyújtsam a kérelmem. Gondolom az is sokat segített, hogy a nénikém tíz éve odaköltözött, és beleegyezett, hogy hozzájuk költözzek, ha esetleg ez megtörténik. Az, hogy odaköltözzek, természetesen már nekem is eszembe jutott az ösztöndíj előtt, de sosem egyeztek bele. Mindig volt valami, amire ráfogták: nyelv, tanulmányok, elhelyezkedés, vagy fiatal voltam, és sorolhatnám még.
Végre ez most azt jelenti, hogy egy hónap múlva már Szöulban eszem a kis reggelimet, és ott fog rám sütni a nap. Sokat dolgoztam ezért, keményen tanultam és magánórákra jártam a nyelv miatt. Most már mindennek jól kell mennie.
- Anya! - Átkiabáltam a lakáson, mire nagy nehezen a konyhából választ is kaptam. Anyu épp egy tepsit tolt a sütőbe. - Nézd! - lóbáltam meg előtte a papírt, amiből így pont semmit nem láthatott.
- Épp süteményt sütök. Mi ez? - kérdezte.
- Megkaptam az ösztöndíjat! - kiabáltam örömömben, és megöleltem.
- Komolyan? Büszke vagyok rád, megdolgoztál érte.
- Hát meg! Könnyebben is mehetett volna, ha egyesek engedik, hogy korábban a nénikémhez költözzek - ironizáltam, de tudtam, hogy nem fog ezen megsértődni.
- Még most, tizenhét évesen is gyerek vagy, akkor mi lett volna, ha korábban elengedünk? Rendesen egy főzeléket sem tudtál megfőzni - nevetett.
- Jelentem Koreában már tizennyolc éves vagyok, és már megtanultam főzni is.
Leültünk vacsorázni, amíg a sütemény sült, és átbeszéltük a dolgokat. Tudtam, hogy bízik bennem ő is és apu is, de azt is tudtam, hogy mennyire fognak értem aggódni.

Másnap az osztálytársaimmal is átbeszéltünk mindent. Egy - két Kpop rajongó barátom egyből kiadta az utasításokat, kiktől szerezzek aláírásokat meg képeket. Persze, én is szeretem a Kpop-ot, de nem ezért megyek leginkább, eléggé céltalan lennék úgy.
Az idő elég gyorsan haladt, a félévi jegyeinket holnap kapjuk meg, ami azt jelenti, hogy holnap látom utoljára ezt az iskolát, huszonnegyedikét még itthon töltöm a családommal, a jegyem pedig huszonötödike késő reggelre szól. Hosszú lesz az út. hiszen Budapestről nincsen közvetlen járat Szöulba. Sosem utaztam még repülővel, és egyből egy tizenhét órás útra vállalkoztam, ráadásul át kell szállnom Párizsban. Tudom, hogy csak egy repülőtéren kell megtalálnom egy másik terminált, és lesz rá legalább másfél órám, de sajnos tudom, milyen béna tudok lenni.
Szokásos módon listát írtam. Mint mindig, amikor utazom valahova, azon pipálgattam ki a már elrakott dolgaim. Elraktam egy csomó rajzeszközt is meg papírt, hiszen lesz mit lefestenem vagy leskiccelnem ott is, még akkor is, ha nem művészeti osztályba kerülök. Na, ez az. Az egyetlen dolog, amit nem tudok az, hogy milyen osztályba fogok mégis bekerülni. Csak remélhetem, hogy lesznek barátaim, és nem fognak kinézni azért, mert nem vagyok koreai.
Kezdtek kijönni az aggodalmaim és így nehezen tudok elaludni. Hajnalig csak forgolódtam az ágyamban aztán öt órakor úgy döntöttem ideje felkelnem. Anyuék még aludtak, együtt akarták tölteni velem az utolsó napomat iskola után és holnap kijönnek velem a reptérre is.
Mélyet szippantottam a levegőbe. Imádom a frissen főzött kávé illatát. Leültem majd nagyot kortyoltam a már tejjel felöntött italba. Amikor végeztem vele, felvettem az előre kikészített ruhám, az utolsót, amit még nem pakoltam be, és egy gyors sminkelés után elindult az utolsó napom a szülővárosomban.
A barátaim megígértették velem, hogy hozok majd nekik valamit ajándékba, a tanárok gratuláltak és sok szerencsét kívántak nekem. Az osztályfőnök pedig ahelyett, hogy órát tartott volna, meghívott minket egy süteményre, hiszen ő is tudta, mennyit dolgoztam ezért, és ő volt az egyik, aki az egyik legtöbbet segített nekem, hogy valóra is váljon az álmom.
A kedvenc epres süteményemet kértem, és csendben majszoltam el, miközben végignéztem a jelenlegi barátaimon. Holnaptól minden megváltozik az életemben, talán én is. Próbáltam nem pityeregni, boldog pillanatként akartam ezt megörökíteni. Elővettem a telefonom, és készítettem néhány fotót magamnak.
Este még újra átfutottam a listámat, bár most sem bírtam aludni, csak feküdtem, és a jövőn gondolkodtam.

Másnap, amikor a repülőtérre érve anyu majdnem sírva fakadt, ennek következtében az én könnyeim is folyni kezdtek. Megöleltem, majd apát is.
- Ez egy bankkártya a nevedre. – mosolygott. - már akkor elkezdtünk gyűjteni az utadraV amikor csak felvetés volt. Tudtuk, hogy úgyis eléred a célod. - elvettem tőle a kártyát, és megköszöntem. Mivel sokadszorra mondták be a járatomat, muszáj volt becsekkolnom. Még visszanéztem a szüleimre, és integettem nekik, aztán eltűntem a hosszú folyosón. Elfoglaltam a helyem az ablaknál, és becsatoltam az övem, amikor a légikísérők erre kértek minket. Vettem egy mély levegőt, és egy utolsó pillantást vetettem az ablakon keresztül a reptérre, és tudatosítottam magamban, hogy nincs visszaút.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése